A mester szava szent!?

Írta: Novák Mónika - dr. Joó Antal

A spirituális elfejlődés témában ez a harmadik írásunk. Az elsőben „Párkapcsolatban élőknek – magányosan - nem ajánlott!” címmel azt vizsgáltuk, mi a kockázata, ha csak a pár egyike keresi a spirituálitás lehetőségeit. A másodikban „Létezik-e spirituális elfejlődés a párkapcsolatban?” címmel azt jártuk körbe, a valódi spiritualitás okozhat-e egyáltalán elfejlődést. Ebben a cikkben, tovább elemezzük a spirituális elfejlődés kérdését, ezúttal azt nézzük meg, hogyan különböztessük meg a valódi és önjelölt gurukat és hogyan óvjuk meg párkapcsolatunkat utóbbi romboló hatásaitól.

Először is azt tisztázzuk, egyáltalán miért fordulunk a spiritualitás felé?

Többnyire azért, mert van valamilyen problémánk önmagunkkal, a környezetünkkel, a világgal, valami miatt szenvedünk és intelligens emberek lévén, keressük a harmóniát, a boldogságot az életünkben. Keressük azt az egység élményt, amelyben önmagunkkal, embertársainkkal és a transzcendens világgal egyensúlyban tudunk lenni.

Kipróbálunk különböző utakat, jó esetben épülünk és fejlődünk belőlük, akár többször is átélhetjük a szerelemhez hasonlatos elragadtatást. Igen most megtaláltam az igazit. Valójában sohasem egy úthoz kötődünk, hanem mindig ahhoz a közvetítő személyhez, tanítóhoz, guruhoz, aki az adott irányzatot számunkra vonzó és hiteles módon képes megjeleníteni és átadni. Ám előbb-utóbb kiderül, hogy akár a szerelemben, hogy többet, szebbet és jobbat álmodtunk a párunkba, a spirituális útba, annak képviselőjébe, mint ami valójában. Mert kiderül, hogy ő nem az, akinek hittük és reméltük. Jön a csalódás, a kiábrándulás, majd az új szerelem, új elragadtatás, új út, új mester.

Miért nem találunk rá az igazi párunkra a szerelemben, az igazi útra, az igazi mesterre a spiritualitásban?

Az egyik válasz, az hogy hiába cserélgetjük a partnereinket, hiába váltogatjuk a spirituális utakat, mestereket, mindig kiderül valami szépséghibájuk. De valójában, nem a párunkkal, nem a mesterrel van problémánk, hanem önmagunkkal. Mert már az első párunk is kiváló volt, már az első guru is tökéletes volt, csak éppen nem tetszik nekünk az a tükör, amit a párunk vagy a mester mutat nekünk. Magyarán nem akarunk változni, változzon a párunk, a guru, a világ. Számos ösvény vezet a megvilágosodáshoz, de mi olyat keresünk, amiért nem kell tenni semmit, nem kell változtatnunk semmit. Valószínűleg ilyen út nem létezik.

A másik válasz, hogy nem is olyan egyszerű rátalálnunk az igazi párunkra, az igazi spirituális utunkra, az igazi mesterünkre, mert lehet, nem is véletlenül, hanem tanulási és fejlődési célból –beválasztottunk.  Mert lehet hogy a párunk, a mesterünk, nem az akinek mutatta magát, egyszercsak lehull a lepel róla és valóban az vezet az épülésünkre, ha minél ideje korábban kilépünk ebből a helyzetből. És ez is rendjén van, hiszen oly sok félék vagyunk, nem felelhet meg mindenkinek ugyanaz a párkapcsolat, ugyanaz az út, ugyanaz a guru.

Nem vezet jóra, ha olyan kapcsolatban élünk, ami nem épít bennünket. Ugyanígy fontos, hogy azon az úton járjunk, mely a sajátunk, az legyen a mesterünk, aki erre a posztra méltó. Ez még akkor is igaz, ha mint mondják, nem a tanítvány választ mestert, hanem a mester választ tanítványt.

Sajnos gyakorta tapasztaljuk, hogy hajlamosak vagyunk beleragadni olyan kapcsolatokba, amelyet csak egyoldalú áldozat szerepünk tart fenn, vagy olyan úton haladni, olyan mestert követni, ahol a szolgalelkűség mocsarából nem tudunk kiszabadulni.

A spirituális közösségekben számos azon emberek száma, akik boldogtalan párkapcsolatban élnek, úgymond belemenekülnek egy spirituális közösségbe, elégedetlenek a párjukkal. mert az „olyan földhöz ragadt”.  Ez is lehet, de az is, hogy éppen a földhöz ragadt pár az, aki reálisan látja a „szent guru” valódi értékét.

Mint szerzők belátjuk, hogy a guruba beleszerelmesedett félt aligha tudjuk megszólítani, mert olyan vak, mint egy igazi szerelmes. Csak olaj a tűzre, ha a szeretett személyre, a szent gurura egy külső személy megjegyzést, jogos és reális kritikát mond, annál vehemensebben fogja az elragadtatásban lévő párunk védelmezni, legyen bármilyen nyilvánvaló hiányossága a mesternek. Ez ahhoz hasonló, mint kritikát gyakorolni a másik ember barátjára, vallására, nemzetére, kedvenc ételére, focicsapatára, pártjára stb.

Ugyanis kevesek sajátja, hogy objektív módon képesek szubjektív kérdésekre rátekinteni. Kutatások szerint a vitáknak, alig 10-15 %-a az, amely a tényszerű és szakmai jellegű, a többi mind vagy tisztán érzelmi alapú vagy keveredik benne a tárgyszerűség és az emocionális felhang. Természetesen nem vitatjuk el, hogy valaki valamivel kapcsolatban mit és hogyan érez, ez az ő valósága, nincs mit vitatni rajta, de ettől még lehetséges, hogy annak minimális a kapcsolata a valósággal. Azaz létezik mindenkinek alternatív valósága, aminek lehet olyan szelete, amit sokan hisznek valósnak, de nincs köze a tényekhez. Mint a rég és közelmúlt történelméből ismerünk számos politikai, vallási vezetőt, akik képesek olyan alternatív valóság kivetítésére, aminek minimális köze sincs a valósághoz, mégis sokaknak vonzó és teljes vaksággal követendő példa. Sajnos többnyire csak utólag derül ki, hogy a tömegeket bevonzó alternatív valóság katasztrófába torkollik és a józan hangokat a tömeg, a divat áramlat elsöpri az útjából.

Miért káros, ha a guru szavait, szent és megfellebbezhetetlen igazságként kezeljük?

Számos párkapcsolat fut zátonyra, amiatt hogy a pár egyik tagja a guru minden szavát készpénznek veszi, felépít egy alternatív valóságot és mindent a guru által mondott szűrön keresztül vizsgál. Egyáltalán nem a saját életét éli, hanem azt, amit a guru helyesnek gondol. Ez egy óriási csapda, mert nemhogy építi, hanem egy bűntudat spirálba hajszolja a vak követőket. Mert mi történik? A guru hallásra vonzó elveket, követendő szabályokat közvetít a tanítvány felé, aki el van ragadtatva azok szépségétől, egyszerűségétől, logikusságától és teljesen azonosul velük. A guru külső elvárásai egyszercsak a tanítvány belső elvárásaivá alakulnak és ott zakatolnak folyamatosan az elméjében. Csakhogy ezeknek az elvárásoknak sem a párunk, sem mi magunk nem tudunk megfelelni. A tanítvány azzal szembesül, hogy ezeket a magasztos elveket, elvárásokat képtelen akárcsak részben is megvalósítani a saját életében, nemhogy még a párjára is ráerőszakolni.

Hogyan oldja fel a helyzetet a tanítvány?

Az egyik lehetséges út, hogy belátja, szépek az elvek, de képtelen vagyok ezek szerint élni és leáll megvalósításukkal. A „gurunak lehet hogy működik, de nekem nem működik”, keres új utakat vagy intellektuális élményként, a jó társaságért látszólag aktívan részt vesz, ott marad a spirituális közösségben.

A másik, hogy mereven ragaszkodik a guru tanításaihoz és mivel folyamatosan azt tapasztalja, képtelen az elvek szerint élni, állandó bűntudat és kisebbségi érzés gyötri. A „gurunak megy, nekem nem megy”, biztos bennem van a hiba, még erre is alkalmatlan vagyok. Még több erőfeszítés, még több bűntudat. Az is előfordulhat, hogy a párját hibáztatja, mert miatta nem tud a mester elvei szerint élni.

A harmadik, rájön, hogy „nemcsak neki nem megy, de a guru is csak beszél róla”, maga sem így él. Szembesül azzal, a tanító farizeusként terjeszti az igét, anélkül, hogy meg akarná vagy meg tudná azokat valósítani. Ez a felismerés olyan akár egy szerelmi csalódás.

A negyedik, ha a tanító becsületes, akkor elmondja itt és itt tartok, és sem magát sem a tanítványait nem ámítja. Őszintén megosztja amit tud, építi a környezetét, valódi közösséget hoz létre.

Aki az utóbbival találkozik szerencsés, a harmadik frusztrált, a második okozza magának a legnagyobb kárt, az első megalkuszik a helyzettel.

Mégis honnan tudhatjuk, valódi vagy álmesterrel van dolgunk? Hogy különböztessük meg az ocsút a búzától?

Onnan, ha igaz mester van környezetünkben, akkor az életünk jobbá, harmonikusabbá válik, megértőbbek, elfogadóbbak vagyunk önmagunkkal, párunkkal, a munkatársainkkal, az emberekkel, azaz épülünk és épül a környezetünk. Ha egy álmester bűvkörébe kerültünk, akkor éppen ellentétes folyamatok indulnak el, egyre kevésbé érezzük jól magunkat a bőrünkben, növekszenek a konfrontációk környezetünkkel, azaz romboljuk magunkat és körülöttünk lévőket. Más szavakkal egy igaz mester az angyalokat, egy hamis mester az ördögöt hozza felszínre belőlünk.

Cikkünk kereteit meghaladja, hogy részleteiben rávilágítsunk a valódi és önjelölt vagy álguru megkülönböztetésére. Mindenesetre sorvezetőként néhány dolog, amire érdemes figyelni, hogy a mester miképp viszonyul három dologhoz, azaz az anyagi, a szexuális és hatalmi kérdésekhez. Lássuk tisztán, hogy a „gurusága” miről szól. Ha a guruság üzletéről, anyagi javak gyűjtéséről, pénzhajhászásról szól, ha a guruság –elsősorban- nők szexuális kihasználásáról szól, és a guruság befolyásról, hatalomról, térítésről szól, akkor bizonyos, hogy nem spirituális úton járunk, pánikszerű sebességgel távozzunk innen. Gondolkozzunk el, ha a mester aszketizmust hirdet és neki telik sportkocsira, ha cölibátust vár el, de maga nem éli ezt, ha a szerénység, visszafogottság sugallása ellenére beteges exhibicionizmusa nyilvánvaló. Vajon a szerénység jele, ha a csapból is ő folyik, a youtube-on, a médiában, stb. Ha politikai semlegességről beszél, ám tendenciózusan kinyilvánítja melyik oldal áll a jó és melyik a gonosz oldalán. És a tanítványnak ugyanúgy kell gondolkodnia.

Legyünk éberek, vajon a mester szeretetről zengő odái megjelennek-e az emberekhez való viszonyában, odafordulásban, a segítségnyújtásban. Figyeljük meg, hogy ő van az emberekért vagy megfordítva, használja és kihasználja a számára valamilyen okból hasznos embereket és a valóban rászorulókra valahogy nincs ideje. Kiszúrja a szemünket szlogenekkel, a „segíts magadon, isten is megsegít”, „lépj ki a komfortzónádból” vagy az „előző életbeli bűnök” számlájára írja kiszolgáltatottságunkat, szerencsétlenségünket, ám esze ágában sincs valódi fegyelmet szentelni ránk. Olyan fennkölt és oly nagy guru, hogy világi problémáiddal ne merészeld őt zaklatni, mert meg se hallja, sőt meg se hallhatja. Ezzel szemben az igazi guru kioktatás, megbélyegezés és kirekesztés helyett bölcsessége és szeretete erejével felismeri, miben van a tanítvány, és mivel tudja őt segíteni, építeni.

Itt említjük meg, hogy óriási károkat okozhatunk magunknak, nemcsak a mesterek vak követésével, de az un. nem spirituális világ vélt vagy valós referencia személyei, tudományos vagy áltudományos igehirdetői úgyanúgy káros befolyással lehetnek ránk.

Mikor és miért?

Az ember gyakorta esik abba a csapdába, hogyha egy tekintély személytől olvas, vagy hall valamit azt készpénznek veszi, már készül is magunkról a lesújtó bizonyítvány: „nem feleltem meg”. Ha egy ilyen tekintély személy mond, ír valamit a médiában azt gyakorta jobban magunkévá tesszük, mint a párunk szeretetteli meglátásait, javaslatait. Holott a messziről jött ember bármit mondhat, míg társunk pontosan ismer bennünket. Az elhangzott okosságok általánosak, nem adekvátak, nem rólunk szólnak, mégis hozzámérjük magunkat. Ez ugyanaz a helyzet, mint amikor egy rossz mércéhez, máshoz viszonyítjuk magunkat, ami nem a sajátunk. Azt hisszük, hogy amit a tekintély személy mond, az úgy van, megpróbáljuk követni és amikor nem sikerül, rosszul érezzük magunkat, mert bizonyára bennünk van a hiba. Két történet.

Egy spirituális körben sokaknak hitelesnek vélt guru anyagi értelemben csúnyán és nyilvánvalóan megvezette a tanítványokat, néhány őszinte és egyenes ember ezt a szemére vetette, azaz jelezte felé, hogy ez nincs rendjén. A guru nemhogy belátta volna viselkedése méltatlan és abszurd voltát, a tanításaival való szöges ellentétét, hanem támadásba lendült és az őszinte egyenes embereket megbélyegezte, kritizálta, megszégyenítette, kizárta. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy a tekintély vak tiszteletében a csoporttagok többségének fel sem tűnt a csalás, sőt még aki megértette a hazudozás és átverés lényegét, annak is az volt a reakciója: „ a guru biztosan tudja, mit miért tesz”. Magyarán olyannyira nem számított, hogy mit csinált a guru, azt kritika nélkül elfogadták, sőt védelmükbe vették. Sajnos az emberi tekintélyelvűség és szervilizmus határtalan, és ezt az álguruk ki is használják gátlástalanul.

A másik történet, egy neves vallási és spirituális vezetőről szól, aki biztatta a közösség tagjait, hogy kérdezzenek bátran. A csoport felbátorodott és záporoztak a kérdések. Az egyik tanítvány megkérdezte, hogyan viszonyul a mester a vallási közösségben elkövetett bűnökhöz. A mester egyfelől nem adott őszinte választ, felháborodott a kérdésen, elkezdte magyarázni a mundér becsületét, az önigazolás útvesztőibe tévedt, megkerülte a kérdést, majd valódi válasz helyett elkezdte becsmérelni, pellengérre állítani, megszégyeníteni a kérdezőt. Ezt követően alattomban, tehát nem szemtől szemben, kizárta a lehetőségből, hogy a következő elvonuláson részt vegyen a tanítvány.

Ezekben a történetekben a guru, nyilvánvalóan nem igaz guru, sőt az első még a becsületes üzletember névre sem méltó. A valódi guru egyik meghatározását, a Mahabharáta című filmből vettük át:

 „A guru az, aki oda ajándékozza a tudását a tanítványainak. Ő ajándékozza és nem eladja a tudást.” (245.rész)

Amit ezzel egészítenénk ki: A guru az, aki nem vak híveket, követőket gyűjt maga köré, hanem segíti a tanítványt rátalálni a saját spirituális ösvényére, arra büszke, ha olyan tanítványa van, aki képes magát a mestert is túlhaladni a spirituális úton.

A másik guru a tekintély elv és a dogmatizmus jelképe, miközben nem igazán mondhatjuk egyenes, őszinte embernek sem. A guru lehet ilyen, olyan, de a tanítványnak is van felelőssége, mert nem látja, nem akarja látni a saját maga beteges szolgalelkűségét, ez a valódi veszély, ez a valódi tévedés a spirituális úton. Bizonyosak lehetünk afelől, a hiteltelen álguruk vak, kritika nélküli követése sem önmaga, sem párja épülését nem szolgálja senkinek.

Mit tehetünk?

Először is használjuk a józan eszünket, a megkülönböztető képességünket. Vizsgáljunk meg minden új és régi tant és annak terjesztőit több oldalról. Tegyük fel a kérdést, hogy amit hallunk a gurutól, az kiállja a valóság próbáját, vagy csak jól hangzik, Tegyük mérlegre pusztán tekintélykövetés, tömegpszichózis, vagy a divat sodrásában vagyunk. Valóban működik a tan, vagy csak kevésnek érezzük magunkat, annak kimondására, ez egyszerű szélhámosság. Ha becsapnak, hazudnak nekünk, átvernek bennünket, vagy nem tehetünk fel kérdéseket, nem kapunk használható, egyenes válaszokat, nem közösség épül, hanem egy csillag van, a guru, akkor ne áltassuk magunkat, biztos hogy nem itt van a helyünk. Ha nyitottak és éberek vagyunk, rá lehet jönni, hogy valódi ihletettségről, valódi transzcendenciáról szól a tanítás vagy egyszerűen emberi spekulációk, manipulációk gyűjteményével van dolgunk vagy a kettő különböző összetételű keverékéről.

Gondoljunk csak egy nagyon hétköznapi témára, mint az étkezés!

Az étkezésnek hány apostola hirdeti a maga igazát, a teljesség igénye nélkül: vegetáriánus (vegán, laktó, ovo, lakto-ovo, szemi, piszko, pollo, frukto, nyerskoszt, makrobiotikus, stb.), nem vegetáriánus (Atkins-diéta, paleolit étrend, vércsoport szerinti táplálkozás, stb.), szétválasztó étrend (Diamond, Hay, stb.), antropozóf étrend (Bruker, Steiner, stb.), tejívók, tejtagadók, vitaminosok, desztillált víz ívók, stb. stb.

Egyik mellett sem kívánunk érvelni, egyszerűen csak rávilágítunk, hogy mennyire színes, és mennyire ellentmondó a paletta, nyilvánvalóan vannak benne járható és tévutak, tévhitek, némelyik csupán jó üzlet és divat. Az is belefér, hogy különböző embereknek, különböző étrendek válhatnak be. Nincs ez máskép a spirituális utak és mesterek között sem.

Vagyis, ha csalódtunk, bátran próbáljunk ki más vagy több irányzatot, kísérletezzünk és ha elég sok mindent megtapasztaltunk, a legfőbb tanács, hogy a saját utunkat, a saját életünket éljük, ne másolgassuk a guruk, főleg nem az álguruk manírjait, szabályait, dogmáit. Ha a számos spirituális próbálkozás után, mindig és mindenkor további mankóra van szükségünk, akkor keveset értettünk meg a spiritualitásból. Nem külső személyek, a guru mondja meg mit is érünk, azt nekünk magunknak kell tudni, érezni. Ne dőljünk be, a guru elvárásainak, mi önmagunknak tartozunk elszámolással, és nem a gurunak. És ne kápráztasson el a csoportos megváltás, üdvözülés, megvilágosodás ígérete, ezek mind csak és kizárólag egyénileg élhetők át, akárcsak a születésünk és elmúlásunk.

Még egy fontos szempont és talán érthetőbbé válik a fenti két történetben a guruk viselkedése, amikor képtelenek tolerálni a tanítvány kérdéseit, véleménynyilvánítását. A vallási, spirituális tanítók döntően hierarchikus, tekintélyelvű rendszerekből jönnek. A keleti kultúrában ezt az emberek elfogadják, hogy a guru abszolút tekintély, szava megkérdőjelezhetetlen és ott nem is problémáznak ezen. Teljesen elfogadott a mester és tanítvány között a szolgai viszony. Ugyanakkor a nyugat-európai ember megkérdőjelezi ezt a tekintélyelvűséget, gondolkodnak, kérdeznek, véleményt nyilvánítanak, egyenrangú partnernek érzik magukat a tanítóval. Azok a guruk, akik valamelyest nyugaton is képződtek, jobban elfogadják és értik a tanítvány ilyen igényét és viselkedését. Aki ismeri a spiráldinamikát, az tudja hogy a guru, vallási vezető a kék szintet, kék kultúrát képviseli, azaz „a rend, a fegyelem, az engedelmesség, az autoritás és a tekintélyalapú hierarchia jellemzi, ahol az autoritásnak való engedelmesség képezi az alapértéket…. a kék világában az embernek adott és állandó napirendje van, a kék életében kiszámíthatóak a dolgok és tiszta következményekkel lehet számolni.”  Nem véletlen az, hogy nálunk sokan vonzódnak a keleti típusú gurukhoz, mert a kelet-európai országok ugyanezt a kék kultúrát testesítették meg harminc évvel ezelőttig. Nyilván egy emberöltő alatt nem kopott ki ez az értékrend, ez a mentalitás, ezt tapasztalhatjuk a családban, a munkahelyen, a politikában. Érthető az erős nosztalgia és a reneszánsza ez iránt a kék kultúra iránt.

Mi ebben a csapda?

Ha gondolkodás nélkül elfogadjuk azt, amit az ezo-bió-spiró-pszichó piac mesterei mondanak, ez valójában szervilizmus. Más szavakkal, nem akarunk felelősséget vállalni magunkért, valaki más, jelen esetben a tanító tudja, hogy nekünk mi a jó és mi a rossz. Azaz, nem akarunk felnőni. Az is előfordulhat, hogy fellázadunk párunk basáskodásán, de lelkesen viseljük egy autoriter guru irányítását, azaz csöbörből vödörbe, csak egy kis spirituális mázzal leöntöttük a problémánkat.

Ezek alapján a keleti mesterek „kék” autoriter viselkedése érthető, és az is, hogy ez a stílus a független, önérvényesítő (narancs kultúra), az empatikus, közösséget építő (zöld kultúra) számára nehezen befogadható. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogyan keverednek a kék, narancs és zöld értékek, azaz a kék tekintélyelvű ősi tudást próbálják közvetíteni a narancsos üzleti guruk, akik némelyike zöldes empatikus és közösségépítő viselkedést is mutat. Kihívás ebben eligazodni, de nem lehetetlen.

Összegezve: Elkerülhetjük a spirituális elfejlődés csapdáit, ha olyan közösséget, olyan mestert választunk, akinek hatására mi magunk, a párunk és környezetünk épül, fejlődik. Ha a spirituális mester kiválasztásánál használjuk a megkülönböztető képességünket, felelősséget vállalunk a választásunkért és nem a tömeget, a divatot követjük. Ha tévútra csöppentünk bátran vállaljuk, hogy addig keresünk, kutatunk, míg célt nem érünk. Persze fontos, hogy egyszer a különféle utak próbálgatása után köteleződjünk el valami felé, induljunk el valamelyik ösvényen a hegyre fel, azaz valamit csináljunk igazán komolyan. Egyébként örök tétovázásban éljük le az életünket a hegy lábánál. Egy idő után rájöhetünk, nem a külső gurunak, hanem önmagunk belső mesterének tartozunk elszámolással, vagyis a saját életünket éljük spirituális értelemben is.