Szabad lennie

                                                                                „Quia te contemplans totum deficit”
Szabad lennie

Érkezésem ködös, sötét este
Hunyorgó szemem a fényt kereste
E kolostor ajtaján nincs kopogtató
Kapuja tárva nyitva, kedves látogató
Cellácskám igen pazar 
A magány cseppet sem zavar
Imádlak, ó szent csend
De ki lármáz itt bent?
Gondok, ábrándok zakatolnak
Botor gondolatok duruzsolnak
Mindezeknek szabad lennie

Sétára indulok dobogó köveken
Levélből szőtt puha szőnyegen
Elmélázok minden zörejen
Töprengve földi és égi jeleken
Köd takarta bundás dombok
Hozzám vajon miért nem szóltok?
Talán bújócskátok néma intése
Húzódjak vissza önnön lelkembe
Korhadt gallyakat gyűjtök halomba
Őz nyomát látom az avarba 
Sárguló levél utolsó napfürdőjét veszi
Miközben aláhull, és millió társa elnyeli
A nap éppúgy csillog, mint nyáron
Ám melegét szerényen méri, fázom
Elmúlás és ősz illata ül a tájon
Tél jő, ám én a tavaszt várom
Mindezeknek szabad lennie

Ültem folyton emberöltőnyi perceket
Sóhaj és fájdalom nem ért engemet
A test picit sem panaszkodott
Ülhettem a kápolnában naphosszat ott
Nem így háborgó lelkem
Melyben hullámvasútra leltem
Megélve örömtől vibráló fenteket
Fájdalmas, keserű lenteket
Mindezeknek szabad lennie

Nyugton kuporgok térdemen
Békém forrását nem ismerem
Határait mi haszna kémlelem
Tudásnak magjait hiába érlelem
Tudattalan ülök bazalt hegyemen
Érzések lávája fortyog ott lent, eleven
Száz árnyat, vágyat elfed és takar
Észrevétlen kirobbanhat hamar
A bazalt itt-ott repedezik
A sötétség ily pillanatra epekedik
És ha nem vagy éber erre
Az ördög maga hív perre
Ó uram, kérlek, ha bazalt hegyemről lemegyek
Szökött árnyaim, vágyaim prédája ne legyek
Mindezeknek szabad lennie

Egy gondolatfoszlány, ki tudja honnan
S a védtelen elmében vihar lobban
Vezér itt a hazug, álcázó mester
Ki semmilyen csalárdságot nem restell
Becs-, kéj- és bírvágy az eledele
Ám sohasem lakik tele vele
Múlton mereng, a jövőt tervezi
Mostot, jelent messze kergeti
Szent imája én-én, enyém-enyém
Ravasz kaméleonként közelít felém
Gyerekként sír, áldozatként tetszeleg
Máskor büszkén, önimádatban hempereg
Száz vitában keresi vélt igazát
Győzni, győzni, ez adja vigaszát
Addig lármázik, oly csökönyös, konok
Míg nem marad más csak a romok
Ekkor nyafog, nyüszít, fogadkozik
Bűnbánó, alázatos, kezesnek mutatkozik
Egy szavát se hidd, megvezetni sose fél
Újra érvel, panaszra fel, vitára kél
Szírének ezer dalát súgja füledbe
Ekkor hunyd le szemed és nézz tenyeredbe
Rendületlen figyelj lélegzetedre
Kitartón ismételd a mindenható nevét
Ím, megkaptad a pillanat tisztító tűzét
Mindezeknek szabad lennie

Lesütött szemmel járunk-kelünk
Olykor találkozik tekintetünk
A néma szemek beszédesek
Megtartó, szeretetteli kedvesek
Ősz hajú mester, Isten nemes szolgája
Tanítványok hosszú sorát jól állja
Kérdeznek, kérdeznek ők naphosszat
Nem tudván, hogy ő választ nem adhat
Ám azok mégis megszületnek
Ellene semmit sem tehetnek
A tanítványok mindent tudó lelkében
A mester inspiráló közelében
A válasz és mester olyan, mint az idő
Ha megérettél szembe jő mind a kettő
Gondoskodó atyai szeretettel néz rád, és szeme sarkából nevet
Mert jól tudja, minden út Rómába vezet
A mester társa ura térnek és időnek
Hajnali hívei szemlélői vonuló felhőknek
Mindent megold bizalommal, szeretettel
Énekszóval társalog az égiekkel
Szíven érint esti igéivel
Biztat, éld az életet szenvedéllyel
Mindezeknek szabad lennie

Ó uram, köszönöm, hogy küldtél
szeretettel áldott mentorokat
Lélek útján járó sorstársakat
Ó uram, bocsásd meg nekem
Hogy szent kápolnád rejtekén
Elkóboroltam az ábrándok hegyén
Ám szavaidra figyeltem én
Ó uram, adj erőt a pillanatban benne lenni
Ismernem idejét, mikor kell tenni-venni
Mindezeknek szabad lennie

Ó uram, szoborként ülök itt mozdulatlan
Tárd fel, mi nékem láthatatlan
Ám légy óvatos velem
Mert határaimat nem ismerem
Ó uram, köszönöm, hogy elvezettél a hegy lábához
Bazalt barlangom titkos kapujához
A zárókövet előlem elhengerítetted
Mit látnom lehetett, megengedted

Fáklyád fényében botorkáltam
Végtelen lépcsőket fel-alá másztam
Féktelen félelem nyilallt belém
Képzeletem árnyai jöttek felém
Mentem, mentem egyre mélyebbre
Labirintusomban el-eltévedve
A mélységnek számtalanszor nekivágtam
Mit engedtél, végigjártam
Ezen határig titkaim felfedeztem
Tudom, mi rejtezik bennem
Lim-lomot és kincseket kettészedtem
És feldereng, mit kell tennem
Mindezeknek szabad lennie

Ó uram köszönöm, hogy megihlettél
Szentmise áhítatos csendjében megérintettél
Vezetted kezem sorról sorra
Álmatlan éjről virradóra
Ó drága Uram, én Istenem
Néked ajánlom szívem-lelkem
Vezess utamon engem
Örömed teljék bennem

dr. Joó Antal

 (Dobogókő, 2014. november 2. hajnal)